Az egészségügyi pálya egy gyönyörű hivatás. Ide elengedhetetlen az elhivatottság.
Sok örömet, elégedettséget tud adni a tudat, hogy fontos munkát végzel, ugyanakkor nem mindenki alkalmas rá: rengeteg türelem kell hozzá és lelkileg, idegileg is nagyon megterhelő tud lenni. Sokszor a betegek is meg tudják nehezíteni az ember dolgát, hiszen nem csak együttműködő és aranyos, kedves emberekkel találkoznak nap mit nap, hanem a durva, agresszív, nem együttműködő betegeket is ugyanúgy látják el.

Ezt a vallomást egy fiatal ápolónő írta nemrég egy negatív kórházi tapasztalat kapcsán, ahol sokan nagyon gyorsan elkezdtek általánosítani, s őket, értünk dolgozókat minősíteni.

A szavai nagyon megragadtak, ezért szeretném megosztani Alexandra írását: 

„Mindenki általánosít és sírni tudnék dühömben, hogy egy kalap alá vagyunk véve. Találkoztam már minden helyen nem törődöm, munkát rosszul végző emberrel. De soha nem mondanám azt, hogy egy egész szakmacsoport rossz, csak mert van rossz tapasztalatom is.
Hogy mindenki tudta mennyiért vállalja ezt a munkát? Meg mindenki tudta mit vállal?
Igen... Vállaltam, hogy beteg embereket gondozok és látok el.
De nem azt vállaltam, hogy megalázzanak, belém rúgjanak, mindezt természetesen éhbérért 12 órában, éjszaka és ünnepnap, miközben mindenki elfelejti, hogy mi is EMBEREK vagyunk és nem robotok.
Amikor 12 órában nem tudsz elmenni enni és este hatkor dúdolnod kell magadnak, hogy pisilni tudj, mert már olyan görcsben van a hasad… És ennek ellenére nem kapsz mást csak a mocskolódást. Nem tudod letenni a műszakot, ha hazajössz, mert a rengeteg követelmény miatt csak pörög az agyad és veszed sorra, hogy vajon minden megvan? Mindenki megkapta az elrendelt dolgokat?Aggódsz egy-egy betegért: Ugye nem lett rosszabb az állapota? Mindemellett ott állsz mellettük és velük vagy az utolsó pillanatig.
Tudjátok, milyen érzés az, amikor valaki az utolsó levegőt a kezedet fogva veszi? És te ott vagy vele. Ellátod. De ha kilépsz az ajtón a másik szobába már mosolyognod kell…
Mert mindenki ezt várja el. Pedig tudod, hogy odaát fekszik a fiatal kétgyerekes anyuka, de a betegség győzött felette és a szíved szakad meg! Mindenki rögtön akar mindent. Nem tudunk odaérni mindenhova rögtön, de igyekszünk.
Bennünk is van hiba, jaj de sok! Kapkodunk, van, hogy elfelejtünk valamit.
Annyi a kérés, hogy csak sorolom: "Egy pillanat és itt vagyok!", persze van, amikor elfelejtem ezt a pillanatot a másik 3 kérés mellet.
Ebből a beteg, a család és mindenki csak azt látja, hogy „fú a nem törődöm ápoló szarik a betegre”. Azt nem, hogy már másik 3 beteget elláttam. Biztos van, hogy nem úgy szólok, ahogy kéne. Nincs mentségem, csak az eddig felsoroltak. Igyekszem, igyekszünk.
Hogy miért választottam ezt? Ma se választanék mást. Imádom a hivatásom, emberekkel foglalkozni. És ha mi nem csináljuk, akkor ki is csinálná?
25 évesen sírva járok haza, mert nap mint nap megaláznak betegek, akik megtehetik mindezt mert ők betegek. És, hogy miért vagyok még itt?
 "- Szandika drága, de rég láttam! Már többször kerestem, azt hittem már maga is elment innen."
"-De jó, hogy itt van, szeretem ha maga van."

Hát ezért. Ápoló vagyok, értetek vagyok, ember vagyok.”

Alexandra esete nem egyedi. Egy fórumos beszámolóban más azt meséli el, hogy kisgyerekként hogy élte meg szülei hivatását:

 „Szüleim egészségügyi dolgozók, illetve már csak apám, mert anyám már nyugdíjas másfél éve. Anyám ápolónő (diplomás) volt a gyerekosztályon, apám mentős. Én tisztelem őket, mert annak ellenére, hogy anyagilag nem igazán voltak megbecsülve, mindent megtettek értem és a két testvéremért. Váltott műszakban dolgoztak, hogy mindig legyen velünk valaki, igaz néha-néha előfordult, hogy egyedül maradtunk. Ilyen téren hamar fel kellett nőnünk, de ezen kívül mindent megkaptunk, hogy boldog gyerekkorunk legyen.Volt, hogy a mentőállomáson aludtunk mi is, hogy legalább éjjelre ne maradjunk egyedül. Mindig próbáltak vidámak lenni, de mindig tudtuk, ha gond volt. Egy-egy beteg elvesztését napokig emésztették akaratlanul is. Sokan azt mondják, hogy vagy megszokod ezt vagy megszöksz. Ez sajnos nem ilyen egyszerű. Kiskoromban mindig mérges voltam, ha kettőjük közül valaki éppen karácsonykor vagy a születésnapomon dolgozott vagy éppen a karácsonyi vacsorát meg sem emésztve indult dolgozni. Irigyeltem "normális" családokat, ahol Szenteste mindenki együtt van és senki nem siet sehová.
De ahogy felnőttem rájöttem, hogy nem kedvtelésből, hanem értünk és a bajbajutott emberek megsegítéséért teszik. Szóval igen, én tisztelem őket, mert én nem csak azt az oldalt látom, ami munkavégzés közben történik, hanem mindennek a hátterét is. Mindenkinek vannak rossz napjai és mindenhol vannak a munkakörre alkalmatlan emberek, de én úgy gondolom (legalábbis remélem), hogy az ott dolgozók többsége ugyanolyan elhivatott, mint a szüleim.”

Az alulfizetettség és túlterheltség velejárója ennek a szakmának, miközben a külföldre menekült kollégáiknak általánosságban véve egy főre kevesebb beteg és nagyjából háromszor annyi fizetés jár. Egyre többen választják ezt az utat, becsüljük meg azokat, akik itt vannak!  

Kép: albumarium.com